A Nagy Áramszünet, avagy konteóinkról és bizonyosságainkról
Spanyolországban zajlanak a vizsgálatok az április 28-i Nagy Áramszünet okainak feltárása érdekében, és - az előző posztomban megfogalmazott bánatom ellensúlyozására - a sajtó csodálatos magyarázó cikkekkel és infografikákkal jön elő, hogy elmagyarázza, hogyan is működnek az áramhálózataink.
De persze a 21. századi azonnaliság-nyilvánosság követelményei szerint, bármiféle vizsgálati eredmények publikálása előtt már beindultak a politikai narratívaképző gépezetek, amelyek értelmet próbálnak adni ennek a gigantikus áramkimaradásnak.
Ehelyütt most röviden át szeretnék trappolni ezeken a narratívákon, hogy kikössek két olyan általánosabb politikai tanulságnál, amelyik közül az egyiket már jó ideje mondogatom, a másikat pedig frissebben igyekszem prédikálni és saját életemben is meghonosítani. Hogy kicsit konkretizáljam: összeesküvés-elméletekről, post-truthról, és igaznak hitt bizonyosságainkról lesz szó.
De kezdjük az elejéről. Spanyolországot jelenleg a balközép Spanyol Szocialista Munkáspárt, a PSOE párt vezeti viharvert kisebb balos csoportosulás (Sumar) és egy csokornyi változatos ideológiai színezetű regionalista párt támogatásával. A fő ellenzéki párt a jobbközép Néppárt, PP, mellette pedig egy már meggyökerezett szélsőjobbos párt, a Vox, és egy feltörekvő még szélsőjobbosabb startup, a magyarra Véget Ért a Buliként fordítható mozgalom, a SALT is mozog a nyilvánosságban.
Nem túl meglepő módon az ellenzék Pedro Sánchez kormányát támadja az áramszünet kezelése miatt, sőt őt teszi meg felelőssé miatta. A kormány ezzel szemben a magáncégek felelősségét firtatja, lévén hogy a spanyol árampiac szinte teljes egészében liberalizált: az áramtermelés, elosztás és lakossági értékesítés is teljes egészében a magánvállalkozások kezében van, egyedül a magasfeszültségű távvezetékhálózat működtetője egy monopoliummal rendelkező, nyilvános részvénytársaság, amelynek ötödét a spanyol állam birtokolja.
Eddigi tudásunk szerint valamilyen probléma lépett fel abban a sokszereplős, bonyolult és finomra kalibrált egyensúlyi rendszerben, ami egy ország elektromos hálózata, és mivel ebben minden ponton nem kimondottan transzparens magánszereplőket találunk, a kormányzati narratíva nem tűnik üres felelősséghárításnak.
Ezzel szemben a PP fő állítása, hogy Sánchezék ideológiavezérelt szakpolitikával egy olyan áramrendszert hoztak létre, amelybe bele volt kódolva ennek a gigantikus leállásnak a lehetősége. A jobbközép szerint a megújuló energiatermelők, tehát a szél- és naperőművek túlzott előtérbe helyezésével, illetve a meglévő nukleáris erőművek tervezett leállításával, kiszolgáltatottabbá tette az áramhálózatot a hétfőihez hasonló összeomlások veszélyének.
Ehhez érdemes hozzátenni, hogy a spanyol áramellátás európai viszonylatban is élen jár a megújulók beépítésében, 2023 május 16-án már 9 órán keresztül 100 százalékban csak megújulók generálták az áramot, és idén április 16-án is volt pár óra, amíg nem volt szükség sem nukleáris, sem gázalapú, sem más energiatermelésre, mert a megújulók fedezték a teljes szükségletet. A hétfői áramszünet pillanatában nagyjából a kínálat 70 százalékát adták a megújulók.
A jobbközép narratívát támasztja alá az az energiaszakértők által is elismert tény, hogy bizony a szaggatott kínálatot biztosítani képes, és a hagyományos erőművektől egy másik fontos tekintetben is eltérő nap- és szélerőművek extra koordinációs nehézséget okoznak az egyensúlyi rendszer fenntartásában, és erre még nem minden esetben találták meg a megfelelő áthidalási megoldásokat.
A PP naperőműellenes és pronukleáris hevületét csöppet árnyalja viszont, hogy hétfői áramszünet idején nem azért nem működött mind a hét spanyol nukleáris reaktor, mert azokat a kormányzat ideológiai hevülete blokkolta, hanem mert a mindenható piac egyszerűen nem tette profitábilissá a reaktorokat működtető magáncégnek. A helyzet ugyanis az, hogy ebben az időszakban, Spanyolorszában a nap- és szélerőművek jelentősen olcsóbban termelnek áramot, mint az atomerőművek, így utóbbiakat egyszerű piaci logika szerint nem éri meg működtetni, mert csak veszteséget termelnének.
Mindenesetre az biztos, hogy a Nagy Áramszünet újfent a politikai viták középpontjába állította az energiatermelés mikéntjének kérdéseit. Mindközönségesen: a megújulók, fosszilis és nukleáris energia körüli vitákat.
És ezen a ponton érdemes behozni a szélsőjobbot is. Az áramkimaradás nyomán a SALF vadabbul, a Vox egy árnyalattal konszolidáltabban ontja magából a különböző konteókat és összeesküvés-elméletek.
Az egyik nagyobb konteócsokor szerint az EU és személyesen Ursula von der Leyen intézte az áramleállást, hogy… - és akkor ezen a ponton szerteágaznak a miértek, mert van elmélet, ami szerint valamilyen tágabb agenda kikényszerítése érdekében (pl. a zöld átállás vagy az ukrajnai háború támogatása) történt az áram lekapcsolása, és van olyan, amely szerint a korábbi vészhelyzetekhez hasonlóan itt is az egyre autoritáriusabb intézkedések legitimálása a cél.
Egy másik csokor szerint Sánchezék intézték az egészet, hogy eltereljék a figyelmet a kormányfő családját érintő különböző korrupciós ügyekről. És persze érdemes még megemlíteni az Izrael-szcenáriót is, amely szerint Marrokó felhasználásával Izrael mért volna csapást a Spanyolországra.
Mondanom sem kell, hogy egyik konteócsokorra sincs bizonyíték, is jogosan merül fel bennetek, hogy miért is hozom ide ezeket az összeesküvés-elméleteket egy egészen eddig a pontig kifejezetten komolynak tűnő cikk derekára.
És itt akkor tartozom egy vallomással: amikor az áramszünet másnapján, végre internetkapcsolatban lubickolva elkezdtem olvasni a spanyol sajtó cikkeit, a megújuló energiatermelőkkel kapcsolatos PP-s mondatokat is reflexből a szokásos jobbos konteó kategóriájába soroltam.
Abban a politikai törzsben, amelybe akarva-akaratlanul tartozom, nem szokás ilyen kérdéseket feszegetni, a politikai-narrációs reflex, hogy ezeket a reakciós, olajlobbista konteó körébe soroljuk.
Szóval ezért hozom ide a spanyol széljobb Nagy Áramszünettel kapcsolatos konteóit, mert ami ma konteó, az holnap lehet, hogy az igazság lesz. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy komolyan gondolnám, hogy Ursula von der Leyen vagy Klaus Schwab enkezével kapcsolná le a villanyt egy egész országban, de ahogy az El País publicisztikája rámutat, egy-egy ilyen váratlan esemény rádöbbenthet arra, nem föltétlenül érdemes kinevetni azokat a preppereket, akik szerint nem árt bespájzolni olyan dolgokat, amelyekkel átvészelhető egy hosszabb áramkimaradás is.
Ahogy, folytatja a szerző, utólag már tudjuk, nem volt érdemes kinevetni azokat sem, akik szerint hülyeség volt a távoktatás és a szabadtéri maszkviselés erőltetése COVID idején. Vagy épp kinevetni azokat, akik szerint a bankárok ügyeskedése okozta a nagy pénzügyi világválságot. (Az utóbbi két példa kapcsán az egyikben a kinevetők, a másikban a kinevetettek oldalán áltam. Lehet találgatni, melyikben hol.)
És akkor ezen a ponton jutok el az első tanulsághoz, amit már jó ideje mondogatok, például itt ezen a pár évvel ezelőtti Political Capital által szervezett panelbeszélgetésen.
Mégpedig azt, hogy a kortárs világunkban az egész álhírekhez, konteókhoz és igazság utánisághoz kapcsolódó pánik sok esetben valójában nem a tényekhez és az igazsághoz való ragaszkodást leplezi, hanem a legitim politikai beszéd határait próbálja meg szűkebbre szabni antipolitikai eszközökkel.
Magyarán úgy akar politikai győzelmet aratni, hogy közben nem hajlandó a politikai vita normális eszközeihez nyúlni.
Amit összeesküvés-elméletnek titulálunk, az sokszor nem más, mint egyszerűen nekünk nem tetsző politikai nézőpont, amellyel viszont nem szeretnénk politikai vita eszközeivel konfrontálódni, hanem egyszerűen csak ki akarjuk tolni a legitim beszéd határain kívülre, saját álláspontunkat magától értetődőnek, természetesnek, tényszerűnek tételezve fel.
A csúcsformájában lévő hegemónia működik így: önmagát “naturalizálja”, “társadalmi ténnyé” teszi, ilyenkor a szimbolikus politikai erőszak gesztusainak millióit követve el. Ez azért sikerülhet, mert hatalmi túlsúlya abszolút. Amikor viszont egy hegemónia megszűnőben van, na akkor indul be a pánik azzal kapcsolatban, hogy minden oldalról támadás éri a természetes, magától értetődő, tényszerű rendet.
És itt jutunk el a második tanulsághoz, amire egy ideje próbálom tréningezni magam: ez pedig az intellektuális alázat. A hegemónia fragmentálódásának korában érthető emberi reakció az ismerthez, otthonoshoz, régihez való görcsös ragaszkodás, de az állításom az, hogy ez ön- és közveszélyes reflex.
Amikor az ismert világ ismert szabályai átalakulóban vannak, nem engedhetjük meg magunknak a bizonyosság luxusát, nem engedhetjük meg magunknak, hogy ne tegyük fel a kérdést, “mi van, ha mégsem?”
Mi van, ha mégsem nekem, az enyéimnek van igaza? Mi van, ha mégsem az fog történni, ami az általam vallott világnézet predikcióból következne? Mi van, ha a hülyeségben is van valami igazságmag?
Ez nem egy könnyű tevékenység, annál is inkább mert egy bonyolult világban, ahol nem érthetünk mindenhez, nem járhatunk mindennek utána, ott szükségünk van mentális rövidítésekre, intellektuális és politikai reflexekre. Szükségünk van politikai-gondolati autoritásokra, amelyekben bízhatunk, hogy helyettünk elvégzik a megértés munkáját.
Szóval mindezzel empatikus vagyok. Én is egyből gyanakszom, ha valaki az áramkimaradás felelősségét a megújulókra akarja terhelni. És ez csak egy a rengeteg hasonló reflexemből.
De pont itt érhető tetten miért is önsorsrontó saját politikai nézeteink “naturalizálása”, és ellenfeleink konteózása. Az, hogy valami tényszerűen igaz, még nem jelenti azt, hogy abból politikailag bármi is szükségszerűen következne.
Ha tehát politikai nézeteinket csak is azzal próbáljuk legitimálni, hogy állításunk tényszerűen igaz, akkor nagyon vékony jégre állunk, amely bármely pillanatban beszakadhat alattunk. (Jó, igazából már rég a jeges vízben kalimpálunk.)
Attól még, hogy adott esetben a naperőművek sajátosságai okozták a múlt hétfői Nagy Áramszünetet, nem jelenti azt, hogy akkor kész, vége, innentől nem szabad megújuló energiarendszereket építenünk. Jelentheti azt is, hogy megoldásokat kell találnunk a probléma kiküszöbölésére és ezáltal javítanunk a megújuló energiatermelő eszközök megbízhatóságát. Attól még, hogy a jobboldalnak igaza lesz egy adott áramszünet esetében, nem jelenti azt automatikusan, hogy a fosszilis energiahordozóké a jövő.
Attól még nem ér véget a világ, ha olykor a politikai ellenfeleinknek van igazuk. Sőt csak így tudunk - mint emberiség és annak tetszőleges alegységei - javulni, fejlődni, hogyha valaki rámutat a hiányosságainkra.
Ezzel azt akarom mondani, hogy a világ jobb irányba változtatása érdekében ezeket a vitákat le kell folytatni, az érveinket folyamatosan élesítenünk kell, a javaslatainkat pedig folyamatosan hozzáigazítanunk az idő múlásával szükségszerűen bekövetkező változásokhoz, új információkhoz, fejleményekhez, kritikákhoz.
Most így ezt visszaolvasva kicsit nevetséges, hogy mennyire basic közhelyet írtam le, de valahogy mégis egy olyan világban élünk, ahol az alapvető működésmód ennek pont az ellentéte. Gondolatainkat, meggyőződéseinket nem élesítjük az ellenérvekkel való összecsapások során, hanem dogmává babusgatjuk a buborékunkban, hogy aztán az élet által elénk dobott minden új kérdésre ugyanazt a régi választ adjuk.
És akkor csodálkozunk, hogy senki nem bízik bennünk, senki nem kíváncsi ránk. Pedig mi van, ha azoknak van igazuk, akik nem bíznak bennünk és nem kíváncsiak ránk?
P.S. Ki az a többes szám első személy, akivel kapcsolatban beszélek? Jó kérdés, és bonyolult is, én sem tudom, ezért fogalmaztam fentebb úgy: a törzs, amelybe akarva-akaratlanul tartozom. Szóval egy másik poszt témája. Maradjunk annyiban, akinek nem inge, nem veszi magára! ;)