A baloldalnak egy kis kereszténységre lenne szüksége?

Nem, nem a 2024-es párizsi olimpiai megnyitóról lesz szó.

(Szolgálati közlemény: ezt a hírlevelet azért hoztam létre, hogy kivonjam az írást, agyalást, a gondolatok megosztását az algoritmusok uralma alól. Még egy-két hétig promójelleggem meg fogom osztani a bejegyzéseim instán és X-en, de terveim szerint utána már csak nagyon ritkán. Ezért kérlek, ha tetszenek ezek az agyalások, iratkozz fel, és úgy mindig megkapod a postaládádba, amit írtam. Utána te döntöd el, hogy érdekel-e vagy csak kitörlöd. Ígérem, spammelni nem fogok. Jah, és ha ismersz valakit, akit érdekelhet, amit írok, iratkoztasd fel őt is!)

---

Van egy mérsékelten idegesítő tulajdonságom, hogy 1-2 fröccs után szeretem a katolicizmussal fárasztani az épp aktuális társaságot – bármennyire is érdektelen ez. Történik nagyjából azóta, amióta úgy hozzávetőlegesen el tudtam helyezni a saját magamról szőtt életnarratívában ezt az egész vallás dolgot. Azt, hogy olyan helyen születtem és nőttem fel, ahol a vallás és a kereszténység a hétköznapi élet nagyon sok részét átjárja, ugyanolyan természetességgel van jelen, mint a sótartó az ebédasztalon, az integetés az út túloldán elhaladó ismerősnek vagy a zöld fű a domboldalon. Jelöletlenül, észrevétlenül, magától értetődő módon.

Szóval a szocializációm fontos része, pont annyira, mint a romániai magyarlét, a posztszocialista kelet-európaiság, az utóparaszti falusi kispolgárság. Nagy társadalmi dolgok, amelyek befolyásolják azt, amilyen leszel, keretet adnak, amelyen belül az egyéni autonómia aztán kibontakozhat.

Úgy is mondhatnám: kulturálisan erőteljesen katolikus vagyok.

És az erről való fröccsözős beszéd – félig viccelődés, félig komolykodás – segített ezt felhozni a tudatos szintre is, vagyis számot vetni, hogy ebből a szocializációból mi az, ami hasznos, pozitív, szívmelengető; mi az, ami káros, negatív. Illetve, hogy mi az, amit megváltoztatnék, és mi az, amit nem. Mi az, amit meg tudok, és mi az, amit nem.

Mondok példát: van egy mondat, amit a hittanórát tartó kántor mondott mindig: a teremtéskor Jóisten értelmet és szabad akaratot adott az embernek. Ez, társulva a sokkal közismertebb „saját képére és hasonlatosságára” teremtési szófordulattal, primér, preracionális szinten határozza meg nemcsak az egalitárius emberképemet, az emberi élet értékéről vallott nézeteimet, de a moralitásról vallottak is. Hogy ti. mindannyian képesek vagyok jónak lenni, de szabadságunkban áll rossznak lenni – és ez az emberi, társadalmi morál sarokköve.

És akkor ott van a sok elfojtás, a szexualitással való minimum problematikus viszony, az indokoltnál sokkal gyakoribb bűntudat, és persze egy ezeréves hatalmi bürokrácia, elnyomás, kizsákmányolás és néphülyítés végeláthatatlan sorával.

És ott van a mise, amiből mindig a közösségi rituálét, a standardizáld, szertartásosan ismert, otthonos részeket szerettem, a változót, az egyedit, vagyis a konkrét pap konkrét prédikációját sosem.

Mint minden vallás, a kereszténység és benne a katolicizmus is rengeteg dolog volt egyszerre, és az ma is:morális kód:

• a jó és rossz magától értetődő, közösségspecifikus értékrendszere;

• a társadalmi kontroll eszköze;

• kollektív politikai cselekvő;

• kultúra: a jelentések, érzületek, viszonyok és társadalmi gyakorlatok közösségspecifikus rendszere;

• egyéni pszichés/mentális terápiás eszköz;

• és még nagyon sok minden más.

Mindezt csak azért mondtam el, mert az a kulturális migráció, amelyet kamaszkor végén végrehajtottam, illetve az a szubkulturális miliő, amelyikbe ezután bekerültem, nem segített egyáltalán abban, hogy magától értetődő természetességgel, önazonosan tudjak viszonyulni a vallás és a kereszténység kérdéséhez, és változás csak akkor kezdődött, amikor felfedeztem valamennyire a latin-amerikai baloldalt és a felszabadítás teológiáját, a katolicizmus „szélsőbalos” elhajlását.

Aztán azt fedeztem fel, hogy a 21. század első évtizedeinek általános széthullásában mind a jobboldalon, mind a baloldalon a kereszténység valamilyen módon való újraértelmezése elkezdett bizonyos embereket foglalkoztatni. Az angolszász kontextusban kifejezetten a katolicizmus (szemben a többségi protestantizmusokkal) lett egy olyan örökség, amelyre hivatkozva a jobboldal egyes figurái (pl. az előző posztomban tárgyalt JD Vance és az ugyanott idézett Sohrab Ahmari) megpróbálnak valamifajta plebejus, szociális jelleget ölteni.

Ami egy fokkal jobban érdekel, az a baloldal: itt két irányba látok gondolkodást – ezek illusztrálására hozok most egy-egy szöveget.

Az, hogy van valamifajta affinitás kereszténység és a munkásmozgalom között, régóta ismert, TGM több különböző rokonelemet is felvillant itt-ott: mindkettő horizontja az egyetemesség (szemben a partikularitással) és mindkettő alaptétele az emberi egyenlőség.

„Nem azoknak kell egyenlőknek lenniük, akik megérdemlik, hanem egyenlőnek kell lenniük az embereknek azért, mert emberek. Nem azért, mert jobbak vagy rosszabbak, vagy ilyenebbek, vagy olyanabbak. Ezt már a kereszténység is tudta, minden nagy vallás, minden ősi filozófia pontosan tudta, ezt nem kell különösebben illusztrálnom itt, nincs ebben semmi újdonság.”

Erre támaszkodva az egyik gondolkodási irány, a „keresztény szocializmusé” / „szocialista kereszténységé”, amely újfajta politikai kapcsolódások, koalíciókötések lehetőségét veti fel keresztények és szocialisták számára. Ez

• a szocialisták kezébe újfajta politikai regisztert, nyelvezetet adhat megszólítani az embereket;

• a keresztények számára pedig erőforrás lehet az egyházakon belüli politikai-teológiai küzdelmek megnyerésében, a „világegyház” jobbításában.

„Christian socialism, functionally, is quite the same as regular socialism: the workers owning the means of production, the rich being cast down from their gilded thrones, uplifting of the oppressed, the works. However, it is in the reasoning and ethos that Christian socialism differs. Whereas socialism is formulated along the lines of materialism, Christian socialism organizes along more spiritual lines, taking lessons from the Gospels as well as other books of the Bible. Christian socialism maintains that God is on the side of the oppressed, upon the side of the proletariat — not on the side of the rich and mighty — and that it is a righteous cause to cast them down not only because they are oppressors, but because they also typically use God’s name to justify it.” (Spencer Jones: Christian socialism and the present Left)

A második irány kicsit jobban érdekel. Arról már többször beszéltem és írtam (pl. a Mi a teendő? podcastban és a Búcsú a baloldaltól szövegben), hogy szerintem a kortárs baloldalt „belsővé tette” a neoliberális kapitalizmus, vagyis a kortárs baloldaliak csak visszatükrözik a neoliberalizmus legrosszabb vonásait, nem ritkán „progresszívre” mosva azokat.

Bajom van a kortárs baloldal leegyszerűsítő és buta emberképével, mert túlzásba viszi a szociológia és a szocializmus azon felismerését, hogy az emberben semmi sem teljesen belső, még a legintimebb érzése sem, hiszen nagy társadalmi-gazdasági struktúrák keretezik, csatornázzák, alkotják. Ez túlzásba vitt formában az emberi cselekvőképesség és szabad akarat teljes tagadását jelenti, nihilista fatalizmust.

Bajom van, hogy ebben a szellemben szétbontásra, dekonstruálásra kerül a moralitás, az emberi erény is, hiszen az csak az uralkodó osztály által alkalmazott társadalmi kontroll egyik eszköze. Ez ebből pedig egyfajta morális relativizmus, sőt, ontológiai relativizmus következik, ami megint résmentesen illeszkedik a posztmodern kapitalizmus hiperfragmentált fogyasztói kultúrájával.

És bajom van az utópikus horizont, ha úgy tetszik az örömhír hiányával; vagyis a kapitalista realizmus keretein belüli rossz hangulatú, értelmetlen, depressziós mikrocsendőrködéssel, ami szintén a kortárs baloldal domináns vibe-ja és cselekvési módja.

Dustin Guastella, az amerikai fuvarozó szakszervezet egyik szervezője, a Jacobinon nemrég közzétett cikkében úgy látja, mindezekre, a kortárs baloldal mélyén tátongó amoralitásra hozhat gyógyírt, egyfajta morálfilozófia-protézist a keresztényésg. Érdemes elolvasni az esszét már csak azért is, mert kiválóan bontja ki a kereszténység és szocializmus közötti affinitásokat.

„A recurring story among some of the socialist (or formerly socialist) writers who have found their way to (or back to) the church is that they found something profoundly wrong in the Left of their time. Not merely programmatically wrong, as in advancing the wrong set of policies, nor socially wrong, as in representing the wrong voter base, nor even ideologically wrong, as in advancing an inadequate theory, but ethically wrong. A big void where a moral theory was supposed to be.

(…)

Is it possible to advance a vision of the good society without a stable conception of what it means to live a good life? Mor

al questions are inextricably bound up with political and economic ones. Searching for a surer moral footing upon which to launch a socialist political program has again raised the specter of Christian ethics.”

Guastellán túlmenően én azt is gondolom, hogy a kortárs társadalom jellegzetességei között egy transzformatív politikai projekt csak autentikus közösségi érzelmeket, lelkesedést generálni képes, stabil küldetéstudatot adó, az utópia örömhírét hirdető, személyes-individuális etikát és világmagyarázatot biztosító, kvázi-vallásos mozgalom fog adni. Kicsit arra a mintára, ahogy a Bizánc és Szászánida Perzsia közötti több évtizedes háborúskodás okozta széthullást az Iszlám megjelenése egy máig maradandót alkotó, több évszázados politikai-gazdasági-társadalmi integrációt (vö. 8.-13. századi iszlám aranykor) hozott létre.