Pár értelmezés a román elnökválasztás érvénytelenítéséről
...és ezeknek az értelmezéseknek az erősségei/gyengeségei
Nem állítanám, hogy magamhoz tértem még a múlt hétvége és az azt megelőző hetek romániai politikai forgatagából, a fejem még mindig pörög, még mindig szédülök belé. A múlt hétvégét Kolozsváron töltöttük a Partizánnal, ahonnan a körülményekhez képest egész átfogó adást sugároztunk, és persze rengeteg kocsmai beszélgetés folytattunk le barátokkal, ismerősökkel.
Folyamatosan csetelek a bukaresti éveim alatt szerzett közeli barátokkal is, és időközben megérkeztem Székelyföldre is, amelyet szintén nem került el a politikai vihar.
Ahogy már egy korábbi jegyzetemben utaltam rá, nagyon nehéz megfigyelői / elemzői pozíciót felvenni egy ennyire érzelmileg felfokozott helyzetben, ahol ráadásul az affektív mintázatok is sokszor népi használatra gyártott politikai legitimációs eszközök.
Meg hát azért mégiscsak egy plurális társadalomról beszélünk Románia esetében is, ahol nagyon eltérő, de egyaránt legitim remények, félelmek élnek egymás mellett, ezek között “objektíven” lavírozni pedig nagyon nehéz — számomra mindenképp, hiszen mégiscsak a szülőföldemről van szó, a családtagjaim, ismerőseim, barátaim gondolatairól, melyek szükségszerűen részleges, szubjektív voltából lehetetlenség kivonnom magam.
Arra gondoltam, hogy az hasznos, akár tanulságos is lehet, ha összegyűjtök pár , olykor egymást kizáró, olykor egymás mellett megférő, sőt egymást kiegészítő értelmezést, álláspontot, és távirati stílusban átgondolom, mik is ezeknek az erősségei és gyenge pontjai.
1. A román alkotmányos köztársaság megvédte önmagát
Az ország, a működőképességünk, a létünk a tét – ezt ismételgették sokan, némi pátosszal a választási maratonban. Jó volna vitatkozni ezzel a pátosszal, de nem lehet. Románia kísérleti ország – mondta Orbán Viktor az első meglepő eredményre reagálva. És igaza volt. Annyit tehetnénk hozzá, hogy a végső döntés előtt a kísérleti alanyok kezükbe vették az irányítást. Digitális puccsok után jött a jogállami demokrácia alkotmányos lázadása. Hosszú menetelés első bizonytalan lépései a manipuláció mocsarából menekülve.
Ezek a zárósorai Parászka Boróka Napunk oldalán megjelent, sokrétű reflexiójának és hasonló értelmezést fejt ki a hvg.hu-n megjelent írásában is. A román nyilvánosságban is találunk sok hasonló diskurzust, mely ugyan nem tagadja el a román alkotmánybíróság döntésének problematikusságát, de kiinduló pontja, hogy a szabadságjogokon és pluralizmuson alapuló alkotmányos köztársaság nem biztos, hogy a szokványos eszközökkel képes lehet megvédeni magát a megdöntéséért dolgozó ellenségeivel szemben.
PLUSZ: Călin Georgescu alakjában és a körülötte mozgó neolegionárius szubkultúrában nehéz nem meglátnom az egzisztenciális veszélyt. Itt valóban súlyos arcokról van szó, akiknek a tevékenységéhez, építkezéséhez hosszú évek óta elnéző nyugodtsággal aszisztálnak a román hatóságok. A november 24-i választási eredmények durva ébresztőt fújhattak, és ez a megkésettség akár indokolhat is valamifajta túlreagálást. Nem biztos, hogy egy alkotmányos köztársaságnak kisujjeltartva végig kell néznie, ahogyan felzabálják őt a neolegionárius farkasok.
MÍNUSZ: Ez a fajta önvédelmi pátosz sajnos nem feledtetheti el velünk, hogy az AB döntése funkcionális értelemben mégiscsak annak a végtelenül rossz minőségű, önző és korrupt politikai osztálynak a hatalomban való túlélését hozza, akiknek óriási felelősségük van azoknak a népi elégedetlenségeknek a létrejöttében, amely elégedetlenségek aztán a Georgescu-jelenséget idáig emelték. Ha a többszörösen megbukott szocdem pártvezér továbbra is a kormány élén marad - márpedig minden jel erre utal -, vagy a posztdecembrista köztársaság objektíve legrosszabb minőségű, most teljesen alkotmányellenes módon hivatalban maradó elnöke, Klaus Iohannis folytatja arrogáns, nagyzoló működésmódját, úgy minden feltétel adott a szélsőjobb sokkal átütőbb hatalomátvételéhez is.
2. Veszélyes határátlépés történt, a népakarat sárba tiprása
A mostani döntés egyértelmű kárvallottjai mellett a román jöbbközép-nyugatos nyilvánosságban is domináns az a vonal, amely az Alkotmánybíróság lépésében nem annyira az alkotmányos köztársaság önvédelmét, mintsem önös elitmachinációkat lát, elsősorban a taláros testületre döntő befolyással bíró Szociáldemokrata Párt (PSD) részéről. Eszerint az értelmezés szerint az önmagát túltaktikázó, elszámoló PSD próbálja megőrizni a pozícióját, ennek érdekében pedig beáldoz mindent, ami szent: a jogállami működésmódot, a választásokba vetett állampolgári bizalom maradékát é. í. t. Ezzel pedig egy olyan veszélyes precedens teremt, amelyre hivatkozva autoriter vezetők világszerte felülírhatják a népakarat kifejeződését.
[H]asonló érveléssel lényegében bármelyik politikai választás eredménye megsemmisíthető, a jelöltek indulása a közvélemény számára nem ellenőrizhető módon megakadályozható, más országokban is.
- írja Kolozsi Ádám a 444-en közölt nagyelemzésében, amelyben több ezt alátámasztó romániai megszólalóra is hivatkozik.
PLUSZ: Aki kicsit is ismeri a posztdecembrista román köztársaság működését, az alapvetően egy többé-kevésbé versengő oligarchiát lát, amely leképződik a pártpolitikai, üzleti, közigazgatási-bürokratikus, katonai-titkosszolgálati szinteken is. Önmaga pozícióinak megvédése érdekében igen kreatív ez a belül fragmentált - épp emiatt versengő - oligarchia, így volt ez mindig is az elmúlt 35 évben. A Georgescu-jelenség kétségtelenül értelmezhető úgy, mint a több demokráciát, több elszámoltathatóságot és reszponzivitást akaró állampolgárok egy részének demokratikus lázadása. Vagyis tekinthetjük demokratikus önkorrekciós kísérletnek. Ha ez így van, úgy az elnökválasztás érvénytelenítése kétségtelenül ennek az önkorrekciós energiának az elfojtása, az állampolgári politikai önkifejezés eltiprása.
MÍNUSZ: Ezek a típusú slippery slope érvek engem kicsit mindig gyanakvással töltenek el. Egyrészt azért, mert eleve túldetermináltnak, megjósolható kimenetelűnek tekintenek folyamatokat, ami szerintem a politikában az esetek nagy részében tévedés. Azt per pillanat nem tudom eldönteni, mennyire mély a román elitek legitimációs válsága, de arra már láttunk példát, hogy az utcai megmozdulások, és a szavazóurnáknál tett nagy demokratikus nekifeszülések (akár a 90-es évek nyugatos elköteleződést követelő mozgásai, akár a 2000-es és 2010-es évek antikorrupciós mozgalmai) képesek voltak önkorrekcióra kényszeríteni az eliteket. Bár egyétértek Kiss Tamás Mércén megfogalmazott gyanakvásával, hogy ti. kicsi az esélye ennek az önkorrekciónak, szerintem per pillanat nincs túldeterminálva a román szélsőjobb további erősödése.
Az meg hát, hogy autoriter vezetőknek milyen fügefalevelet ad: nem hiszem, hogy ha valaki el akarja nyomni a demokratikus akarat képződését, annak pont a román példára van szüksége. Legitimációs ideológiák és kivitelezési módszertanok mindig gyárthatók a hatalmi önkényhez.
3. Nagyhatalmi játszótér lett Románia
Itt igazából két, egymás inverzét adót értelmezési keretet fogok összevonni:
Putyin machinációi okozzák a román alkotmányos köztársaság destabilizációját;
Amerikának állt érdekében a választási eredmény megsemmisítése.
A Putyin-sejtés elsődleges forrásai azok a titkosszolgálati jelentések (összesen 6 darab, román nyelvű eredetihez a linkek ebben a cikkben), amelyek a Legfelső Védelmi Tanács asztalára kerültek az első forduló után, és amelyeket Klaus Iohannis államfő feloldott a titkosítás alól.
Az Amerika-sejtés Romániában főként csak a szélsőjobbos szubkultúra közösségi médiás fórumain jelenik meg, de hát végső soron Donald Trump Jr. Soros-sejtése is ebbe a kategóriába tartozik.
De az angolszász médiában egyébként általam nagyra tartott oknyomozó újságírók (mint Lee Fang) és kommentátorok (mint pl. a Breaking Points vagy Thomas Fazi) is ebbe a keretbe illeszhető narratívákat fogalmaztak meg.
PLUSZ: Az, hogy nagyhatalmak beavatkoznak érdekszéfárjukba sorolt országok politikai folyamataiba, egy olyan tény, amelyet az elmúlt évtizedek során rengeteg alapos történészi és oknyomozó újságírói munka tárt fel. Azt is butaság lenne tagadni, hogy mind Moszkva, mind Washington rendelkezik érdekekkel a romániai politikai folyamatok kapcsán.
Ez az egész egy olyan terület, amelynek az átlátásához az én, alapvetően társadalomtudományos eszköztárral dolgozó agyam nem tud részleteiben feldolgozni, mindközönségesen túl naiv vagyok mindehhez. Ugyanakkor a demokratikus népi önrendelkezést komolyan gondoló emberként kb. a legfontosabb dolognak tartom, hogy a népakarat a lehető legtisztább módon fejeződjön ki, és régóta vallom, hogy a diplomácia, illetve a titkosszolgálati szféra a modern alkotmányos rendszerek legellenőrizhetetlenebb, legantidemokratikusabb részei, melyek radikális felszámolása nélkül sok reményünk nincs egy jobb világra.
Ezért hálás vagyok azoknak az embereknek, akik meggyőzően, alátámasztott módon tudják feltárni és tematizálni a nagyhatalmi játszmákat. Egyszerűen nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy ezzel a kérdéssel ne foglalkozzunk, és erre sokszor emlékeztetnem kell is magamat.
MÍNUSZ: A román titkosszolgálati iratok számomra nem bizonyítják meggyőzően az orosz beavatkozás ügydöntő hatását (a tényét sem igazán), az amerikai és orosz befolyásról szóló érvek pedig szerintem gyakran obskurús ágenciát sugallnak egy plurális nyilvánosságban egyébként legitim módon megfogalmazódó, sokszínű vélemények mögé (vö. azért mondod, mert Soros fizet), ezt eddig elhangzott értelmezésekre is általánosságban igaznak tartom - persze, még egyszer hangsúlyozva mennyire amatőr és ostoba vagyok ezen a területen.
Amit viszont tudok a történelemből, hogy egyetlen nagyhatalom sem mindenható, kis csoport “lázadó” képes megdönteni hatalmas birodalmakat is, a nagyhatalmakban is gyakran ostoba, inkompetens, korrupt idióták dolgoznak, a titkosszolgálatok története pedig a titokban tartott bénázások története.
Illetve azt is tudom, nem úgy működik a világ, hogy megnyom valaki egy gombot Moszkvában vagy Washingtonban, és akkor az lesz. A társadalmak annál sokkal bonyolultabb organizmusok, hogy egyetlen külső ágencia általi ráhatás csak úgy azt csináljon velük, amit akar. Sőt, ha túlzottan ráfokuszálunk akár az orosz, akár az amerikai beavatkozásra, pont azokat a társadalmi folyamatokat fedjük el, amelyek meghatározzák, hogy egy adott titkosszolgálati, vagy manipulációs vagy bármilyen beavatkozás sikeres vagy sem.
Az én szemem bevallottan részrehajló ezek felé a társadalmi folyamatok és értelmezések felé, és a diplomáciai-titkoszolgálati machinációk valóságáról szóló leírásokat leginkább csak történészi munkák nyomán tudom megnyugatóan elhinni, amikor már valamennyire függetleníteni lehet magunkat a versengő érdekek és manipulációk nyálkájából. A jelenidejű leírásban valahogy senkinek nem tudom elhinni, hogy valóban teljes képet tud adni, vagy főleg, hogy a hatásokat is tudja elemezni.
4. Van olyan értelmezés, ami legközelebb áll hozzám?
Közvetlen politikai szempontból a szöveg elején megosztott jegyzetecske és a Gemist podcastjában nagyon kialvatlanul és összeszedetten elmondott cuccaimból látszik, hogy a fenti értelmezések mindegyikében találok igazságot.
Azt hiszem, azt sem rejtem véka alá, hogy privát állampolgárként bármikor szívesebben választom a posztdecembrista oligarchikus köztársaságot, mint egy neolegionárius államot.
A baj pont az, hogy csak e kettő közül lehet/kell választani.
Merthogy egy tágabb, strukturálisabb elemzés helyén kezeli mind a neoliberális status quo elitjeit, az ő “nyugatos ideológiájukat”, mind pedig a szélsőjobbos elleneliteket és “szuverenista ideológiájukat”. Amely nem egymás alternatíváiként tételezi őket, hanem egy olyan jelenségspirál egymást feltételező két gravitációs pontjáként, amelyeken keresztül a kortárs válságunk kibontakozik, kiszélesedik és radikalizálódik.
Ebben a tekinteben nagyon tudom ajánlani Vincze Enikő angol nyelven publikált elemzését, és Kiss Tamás Partizánban is kifejtett gondolatait (Tamás az elő adásunk vendége volt, a vele készült interjút kivágtuk és külön is kiraktuk a csatornára, Enikő szintén szerepelt az eredeti vendéglistánkon, sajnos utolsó pillanatban nem tudott odaérni):
Az már egy másik kérdés, hogy a politikai megoldási javaslataikkal nem értek egyet, jobban mondva a több helyen kifejtett kritikáim a jelenleg létező “valódi” baloldallal szemben, sajnos, képtelenné tesznek arra, hogy tényleg prespektívát lássak bennük. De ez semmit nem vesz el a diagnózisaik értékéből.