Létezhetnek-e antikapitalista melegek?

Avagy könnyed nyári regényélményeim

Néhány hete szóváltásba keveredtem cseten egy civil szférában, jogvédelemben dolgozó ismerősömmel, és a vita hevében tettem egy kijelentést, ami azóta is ott motoszkál a fejemben. Azt találtam mondani, hogy a szexuális kisebbségek társadalmi elismerésének elmúlt évtizedekben tapasztalható javulása NEM azoknak a jogvédőknek és aktivistáknak köszönhető, akik ezen kisebbségek érdekeinek nevében folytatnak tevékenységet; HANEM mintegy automatikusan következett a neoliberális kapitalizmus strukturális jellegzetességeiből és ideológiai szükségleteiből.

Vagyis nem kevesebbet állítottam, mint hogy nem tudatos emberi cselekvés, hanem történelmi konjunktúra eredménye.

Hogy pontosan mire gondoltam? Hát arra, hogy a globális kapitalizmus 1970-es évekre kiteljesedő profitabilitási válságára adott válaszegyüttes - melyet a neoliberalizmus névvel foglalunk össze - egyik eleme a fogyasztói termékek elképesztő differenciálódása volt. Ahogy a német szociológus, Wolfgang Streeck leírja, a folyamat azt eredményezte, hogy a fordista tömegtermelés egyentermékei helyét a mindenkire külön személyre szabható termékek világa vette át.

Ez pedig az egyéni szubjektivitások, identitások egyre erőteljesebb differenciálódását is lehetővé tette, a piaci szereplők ugyanis minden újabb és újabb fogyasztói (al)csoportot lelkesen igazoltak vissza, erősítettek meg.

Innen nézve, a szexuális kisebbségek identitásának elismerése és folyamatos további identitás-alcsoportok előlépése nem a politika(i küzdelem), hanem a gazdasági struktúra, a profitmotívum szintjén dőlt el.

Az ilyen típusú vulgárökonomizmus, persze, meggyőződésem szerint, leegyszerűsítő, sokkal inkább hiszek abban hogy a történelem a gazdasági-társadalmi struktúrák, az emberi cselekvőképesség és a véletlenszerűség hármasának dinamikus kölcsönhatásából termelődik. Mindenesetre, a tragikusan fiatalon elhunyt Christopher Chitty befejezetlen doktori disszertációjában meggyőzően követi végig, hogy a férfiak közötti homoszexuális viselkedésminták szelektív toleranciája és kriminalizálása az európai történelem során hogyan függ össze a kapitalizmus alakváltozásaival.

Szóval a kezdő gondolatmenetem nem érdemek nélküli, még ha túlsarkítása inkább árul el dolgokat a kortárs LMBT-aktivizmus intellektuális és politikai sekélyességével kapcsolatos - nem tagadom: erős - ellenérzéseimről.

Viszont ha így állnak a dolgok, akkor felmerül a kérdés, a szexuális kisebbségek érdekei nem fonódnak-e szétválaszthatatlanul egybe a neoliberalizmussal, sőt tágabban véve a kapitalizmussal magával, amely kiemeli az egyént a tradicionális társadalmi kötöttségeiből, földrajzi és társadalmi mobilitás tesz számára lehetővé, az egyéni önrendelkezés korlátozott, de jelentős szféráit hozza létre. Ezek pedig érzésem szerint előfeltételei a többségitől, a normatívtól eltérő társadalmi viselkedésmódok és szubjektivitások, így például a homoszexuális kapcsolatok és identitások létezéséhez.

És akkor itt meg felmerül a kérdés: létezhetnek-e neoliberalizmussal kritikus, adott esetben antikapitalista leszbikusok, melegek. Mármint persze léteznek, itt van egy épp.

A dilemma inkább az, hogy ez egy fenntartható, koherens politikai pozíció-e, vagy szükségszerűen skizofrén, önfelszámoló, saját létérdekeivel szembeforduló valami.

(És ne jöjjetek azzal, hogy majd a trú kommunizmus felszámolja az emberek közötti mesterséges megkülönböztetéseket, és az elidegenedést úgy általában, szóval akkor lesz igazán szuper b*zinak lenni, mert sikítófrászt kapok: ez olyan válasz, mint egy teljesen jó gyógyulási esélyekkel rendelkező rákbetegnek azt mondani, inkább ne kezeltesse magát, mert a túlvilágon, az Édenkertben úgyis minden jobb lesz.)

És miközben ez motoszkált a fejemben, tök függetlenül épp elkezdtem olvasni Édouard Louis Leszámolás Eddyvel c. regényét, amit egyébként kiváló baloldali ismerőseim lelkendezve ajánlanak pár éve, ha jól tudom, készülőben van új magyar fordítás, illetve nemsokára megjelenik a regényt ihlető másik önéletírás, Didier Eribon Visszatérés Reimsbe magyar fordítása is.

Fenntartva, hogy minden irodalmi mű sokféle eltérő értelmezésre ad lehetőséget, az én olvasatomban Édouard Louis kimondatlanul szintén ezzel a dilemmával küzd, hogy ti. az antikapitalizmus állítólagos történelmi ágense, a munkásosztály körében saját melegsége nem megélhető, saját melegsége elidegeníti attól a munkásvilágtól, amelybe született. Végső soron a regény főszereplője a polgári - ha úgy tetszik: burzsoá - kultúrát választja. Még pontosabban: a fordista kapitalizmus világából a posztmodern kapitalizmus kulturális-ideológiai világába igazol át. ("A “meleg” címke epilógusban felvillantott jelentésváltozása fejezi ki mindezt a legérzékletesebben.)

És bár a kiinduló társadalmi közeg és a választott életstratégia tekintetében is érzek rokonságot a szerző-elbeszélővel, és amúgy kifejezetten jól megírt szövegről van szó, a regény eléggé idegesített. A bántott kiskamasz nézőpontjának totalizálása ugyanis végső soron egy elég közhelyes meleg Buildungsromant eredményez. Én ennél sokkal többszólamúbb, több perspektívájú, empatikusabb és önfeladóbb elbeszélésben szerettem volna ugyanezt a történetet olvasni. (Szóval összességében csak 3-ast adnék rá.)

De a fő gondolatmenethez visszatérve: még egyszer szeretném kihangsúlyozni, hogy az egész melegség és kapitalizmus dilemma nem az elvontan, idealisztikusan és ahistorikusan érdekel, hanem mint konkrét, hétköznapi tétekkel rendelkező kérdés.

Ha igaz, hogy a neoliberális kapitalizmusnak a kifutó fázisában vagyunk, vagyis épp a kapitalizmusnak egyik konkrét történeti alakváltozata válságba került, és még nem látszik, milyen új formát vesz fel, milyen gondolati és érzületi struktúrákat épít ki; és ha az is igaz, hogy a szexuális kisebbségek elismerése sokat köszönhet ennek a kifutó paradigmának; akkor milyen sors vár, mondjuk, a melegekre, ebben az újfajta kapitalizmusverzióban?

Azt hiszem, hogy ezt a kérdést teszi fel, jobban mondva ennek a szorongásnak ad hangot a nyári strandolvasmányaim közül egy másiknak, a néhány hónapja megjelent Evenings and Weekends-nek az egyik viszonylag irreleváns mellékszereplője.

“Louis knows that something is in the air. Anyone can see there has been a pattern of events. These events might be described as the last days of Rome or the decline of the West or the creeping rise of fascism. Most of us know in our hearts but don’t say aloud: we are living through a period of history during which certain kinds of queers have been granted certain kinds of freedoms, but those freedoms are precarious. They may not last our lifetime.”

Efelől a történeti jellegű szorongás felől nézve erősebben érthető meg, hogy még a magát elvileg a fennálló renddel szemben kritikusnak gondoló LMBT-mozgalom és annak tagjai miért és hogyan válnak - észrevétlenül, akaratuk ellenére (?) - a neoliberalizmus utódvédjeivé politikai szinten, és a szexuális kisebbségekhez tartozó egyének miért ragaszkodnak annyira a neoliberális fogyasztási kultúra egyes elemeihez, és ezáltal - a nagykép felől nézve - egy önmagukra is káros reakciós dolgokhoz.

Mivel olyan politikai opció nem nagyon van a palettán, ami jelöletlen, egyetemes emberként hozna emancipációt, ezért azt választják, ami legalább meleg emberként hoz számukra relatív felszabadulást. Ebben a mozzanatban - és erre a regény is hoz még pár példát -, nemcsak valami szexuális kisebbségekre jellemző, partikuláris dilemma tárul fel, hanem tágabban arról is, ahogy a gazdasági-társadalmi rendszerünk folyamatosan fragmentált szabadság- és emancipációszilánkokat tesz elénk, amelyek sokszor tényleg javítanak valamennyit az életünkön, csak közben az egyetemes emberi felszabadulást akadályozzák meg, hiszen mindannyiunkat stakeholderré, érdekeltté tesz a rendszer fennmaradásában.

Amúgy az Evenings and Weekends kiváló próza, a szerzője, Oisín McKenna kiváló dramaturgiai érzékkel mesél, ami a nagyvárosi Milleniálokat megéneklő irodalmi művek nagy többségéről sajnos nem mondható el. És mint a “brit Partizán”, a Novara Media körül tömörülő szellemi generáció tagja, politikailag is kifejezetten reflektált, érdekes a tolla. Pont azt többszólamúságot és önrelativizálást hozza, amit a 10 évvel korábban megjelent Eddyből hiányoltam. (Szóval: nyári olvasmánynak mindenképp 5-ös.)