És ma gondoltál már a Római Birodalomra?

Avagy az ókori Róma és a kortárs Nyugat hanyatlásáról

“Szerintem a történelmi analógiák mindig hasznosak. Mivel azonban a most érkező migránsok egytől egyig muzulmánok, ezért az Önök tapasztalatai a Római Birodalom bukásával kapcsolatosan kevésbé relevánsak, mint a magyarok és a balkáni országok tapasztalatai, amely országok korábban muzulmán hódoltság alatt éltek. Ezért a mi tapasztalatunk relevánsabb, mint a Római Birodalom története.” (Orbán Viktor felszólalása a Bledi Stratégiai Fórumon, 2021. szept. 1.)

A magyar miniszterelnök figyelmeztetése ellenére az Európába - és teszem hozzá, Észak-Amerikába - irányuló migráció, amely a European Council on Foreign Relations értékelése szerint 2025-ben a 10 évvel korábbi mértékét is túlszárnyalhatja, gyakran felidézi a (Nyugat-)Római Birodalom 5. századi hanyatlásának analógiáját, főként jobboldali körökben. Konzervatívok persze nem csak a migráció, de számukra nem kedves kulturális jelenségek kapcsán sem haboznak a “hanyatló birodalom” metaforájához nyúlni, legutóbb például a párizsi olimpia nyitóceremóniája körüli felháborodás keretében.

A kortárs nyugati világ, a bolygót a 16-17. század óta politikai, gazdasági és katonai értelemben is domináló “Nyugati Birodalom” válságtünetei és az ókori Róma bukása közötti párhuzam a birodalom önvédelmi képességének vélt meggyengülését és az évszázadokig ellenőrzés alatt tartott “barbárok” emiatti betörését vetíti ki napjainkra, azt sugallva, hogy a belső eltunyulást, önfeladást kellene megfékezni, hogy a Nyugat földrajzi és kulturális határait harciasan védhessük meg a kapukat döngető “barbárokkal” szemben; így lenne elkerülhető a Nyugat hanyatlása. Biztos mind találkoztatok ezekkel az analógiákkal, nem ragozom tovább.

Ehhez képest az orbáni szemlélet a Római Birodalom bukásáról sokkal közelebb áll a szélesebb körben elfogadott történelemtudományi nézetekhez, amennyiben hangsúlyozza, hogy a Nyugat-Római Birodalom és a területén létrejövő frank, gót, vandál stb. államalakulatok között sok fundamentális tekintetben - mindenekelőtt a kereszténység és a jog tekintetében - erős folytonosság fedezhető fel, egyfajta szintézis jött létre Róma és határain kívülről érkezők között.

Ezt már nem a fent idézett beszédből, hanem több más, témába vágó megszólalásából hámozom ki, például ebből a Magyar Nemzetes szövegéből:

“A magyarok gondolata saját küldetésükről a Római Birodalomig vezet vissza. A mi fölfogásunkban Európánkat azok a népek teremtették meg, amelyek különböző időpontokban, egymástól függetlenül támadtak a Római Birodalomra. Ezek a népek országaikat az egykori Római Birodalom romjain alapították meg. A latin kereszténységet átvették, de a saját kultúrájukat nem adták fel, s így különféle ötvözeteket kovácsolt ki a történelem kalapácsa.”

Orbán szemével nézve, az ő történelmi gondolkodásába helyezkedve tehát nem önmagában a “népvándorlással” van baj, hiszen ebben a konkrét példában a “népek” rátámadása a Római Birodalomra egy olyan átalakulást hozott, amely számára kifejezetten pozitív kicsöngésű, hiszen - ahogy a francia Le Pointnak adott interjújában fogalmaz - a “centralista”, “imperialista” politikai szervezéssel szemben (amelyet ma szerinte az EU képvisel) létrehozta a “nemzeti szuverenista” államszervezést.

A mostani helyzetet azonban nem így, hanem zéró-összegű játékként, civilizációs küzdelemként írja le, ahol a szintézisnek nem nyílik tér, a vesztes teljesen megsemmisül. Vagyis - for some reason - az emberi történelemnek azon alapvető tulajdonsága, hogy leggyakrabban az ellentmondások kibontakozásán keresztül halad előre, csak a vélt “civilizációs” határokon / egységeken belül működik, a Földgolyó és az az emberiség pedig, úgy tűnik, nem ilyen egységek.

Nem így látja a helyzetet az a rövid kötet, amely a karácsonyi szünet alatt a kedvenc olvasmányom volt, és amelyik

nemhogy visszarettenne az ókori Róma hanyatlásának és a kortárs Nyugat válságának analógiájától, hanem egy radikálisan újszerű olvasatát adja annak, és egyúttal meggyőzően cáfolja a bevezetőben felvillantott “barbár-hordákkal-szembeni-önvédelem-képtelensége” paradigmát, és az Orbán-féle “civilizációk-összecsapása” / “dialektika-csak-a-fehér-embernek” paradigmát is.

Ezek helyett sokkal hasznosabb tanulságokat és cselekvési terveket olvas ki ebből az analógiából.

Téli vakációindító könyvem és kávém

Peter Heather, történész (King’s College, London) és John Rapley, főként a világrendszer-elmélet talaján álló polgazdos (Cambridge-i Egyetem) Why Empires Fall. Rome, America and the Future of the West c. kötetének alaptézise, hogy a Római Birodalom és a Nyugati Birodalom (ezalatt gyakorlatilag az OECD országokat értik, az USA vezetésével) válságai nem érthetők meg sem akkor ha belső, sem akkor ha külső okokat keresünk, hanem egy holisztikus, a birodalmi életciklusokra fókuszáló szemléletre van szükségünk.

Fő tézisük így hangzik: mindkét birodalom születése pillanatában elkezdte megteremteni saját bukásának feltételeit, mégpedig azon átalakulások által, amelyeket saját határain kívül, saját perifériáin előidézett az évszázadok során.

Ez lenne tehát az a birodalmi életciklus: A birodalom alapvetően azért jön létre, hogy növelje és hatékonyabbá tegye az erőforrások beszippantását, a perifériáról a birodalmi központ felé. Ennek a kizsákmányolásnak az elsődleges hatása a birodalmi központ látványos gazdasági fejlődése (szürpríz!), ugyanakkor másodlagos hatásként erőforrásokat hoz létre a birodalom alávetett részein (gyarmatokon) és határain kívül (perifériáján) is. Az így keletkező új erőforrások pedig politikai lehetőségeket nyitnak meg a gyarmatok és a periféria elitjei számára, hogy kihívást intézzenek a birodalmi központ dominanciájával szemben.

A könyv egésze ezt a tézist bontja ki, egyszerre adva nagyképet a Római és a Nyugati Birodalom gazdasági, társadalmi, politikai működéséről, és villantva fel hétköznapi életképeket, mikrotörténeteket is.

Az első felében párhuzamosan írja le azokat az analóg folyamatokat, amelyeket a két vizsgált birodalom kivált a saját dominanciája kiépítése és fenntartása során a perifériákon. Illetve azt is leírja, ezek a folyamatok hogyan hatnak vissza arra, ami a metropolisz társadalmában, gazdaságában és politikájában történik.

A második rész ennél kevésbé szimmetrikus, ugyanis míg a Római Birodalom bukása egy lezárt folyamat, meglátásuk szerint a Nyugat épp csak túl van a zenitjén (ezt egyébként 1999-re teszik), az előttünk kibontakozó válság tehát nyitott végű, még zajlik.

A két szerző épp arra hívja fel a figyelmet, hogy az elmúlt két és fél évtized fokozatosan kibontakozó nyugati válsága nem kell, hogy szükségszerűen olyan típusú teljes összeomláshoz vezessen, mint Róma esetében.

A kötet második része tehát pont azt mutatja meg, hogy Róma birodalmi életciklusának utolsó stádiumaiból milyen tanulságokat vonhatunk le, ha a teljes összeomlást el akarjuk kerülni.

Ha tehát a birodalmi központ válságát a dominancia-struktúráinak a működése hozza létre, minden kísérlet, amely ezeknek az alá-fölérendeltségi viszonyoknak a visszaállítását célozza, szükségszerűen tovább mélyíti a válságot - véli Heather és Rapley. Végkövetkeztetésük tehát, hogy a birodalom külső határain létrejött feltörekvő hatalmakkal (egykori gyarmatok és perifériák, mint India, Brazília, Indonézia, stb.) és a nagy birodalmi riválissal (Kína) ki kell alakítani a korábbinál sokkal egyenlőbb és méltányosabb viszonyt, belföldön pedig megpróbálni feloldani azokat a társadalmi-politikai feszültségeket és ellentmondásokat, amelyeket szintén a birodalmi működésmód hozott létre.

Első ezek között a migráció kérdése, amelyben a jelenleginél sokkal őszintébb és realistább politikai diskurzust sürgetnek. A szerzőpáros szerint, ahogy Róma esetében is, minden radikális kívültartási kísérlet csak tovább mélyíti a birodalmi központ válságát, hiszen:

1. újabb és újabb erőforrásokat ad a birodalom közvetlen határain kívül található feltörekvő politikai aktorok kezébe, amelyek ezeket az erőforrásokat önmaguk birodalommal szembeni pozícióinak erősítésére használják - azt hiszem Törökország 2015 óta tapasztalható geopolitikai megizmosodása eklatáns példa lehet ebből a szempontból;

2. az OECD országok demográfiai sajátosságai miatt a bevándorlás megszűnése brutálisan felgyorsítaná ezeknek az országoknak az amúgy is tapasztalható gazdasági teljesítményromlását (értsd: a relatív gazdasági pozícióvesztést abszolútba fordíthatja át), és tovább élezne csomó meglévő társadalmi válságjelenséget is, a nyugdíjrendszerek és szociális védőhálók fenntarthatatlanságától, az eladósodottságon át, a gondoskodási válságig.

A kötet gyakorlatilag egy tézisesszé, amelyik alig 170 oldalban egy kifejezetten szofisztikált és elegáns állítást bont ki, és egyszerre elégíti ki azokat, akik a kortárs világunk válságára, és azokat, akik a Római Birodalom történetére kíváncsiak. Mint minden (höhö!) rendes (höhö!) FÉRFI (höhö!) én is gyakran gondolok a Római Birodalomra (apropó, az HBO-BBC-Rai hármas által gyártott, 2005-ös Róma sorozat fantasztikus), de alapvetően mégiscsak a kortárs válságok megértése érdekel, leginkább olyan fogalmi, intellektuális eszközök, amelyekből adott esetben újfajta politikai projektek is nőhetnek.

A radikális új jobboldal Európában és Észak-Amerikában ezt csinálja, az épp aktuálisan legrelevánsabb nagykérdésekkel matat és épít rájuk politikát. Ezért is szőttem bele annak egyik, intellektuálisan érdekesebb aktorát ebbe a recenzióba. Az egyáltalán nem eldöntöttöt, hogy ez a jobboldal milyen valódi politikákat fog a válságtudatra építeni, ugyanis egyszerre ott van benne a birodalmi restaurációs impulzus és a kiegyenlítettebb geopolitikai viszonyok belátása, és a birodalmi túlterjeszkedés visszavágásának impulzusa is.

Úgy néz ki, hogy a következő évtizedekben ők kapnak lehetőséget a hanyatlás menedzselésére, az OECD-országokban minden jel szerint egyre kevesebb ország marad, amit nem ők irányítanak majd. Viszont ha ők lesznek a status quo és konkrét döntéseket kezdenek majd hozni, ők kezdik menedzselni a hanyatlást (vagyis már nem a “történelem végének” liberális, jobb- és balközép elitjei), nem árt, ha értjük mit csinálnak, mi következik abból, amit csinálnak, és milyen másfajta politika szegezhető ezzel szembe.

PS. Ha nincs kedvetek elolvasni a könyvet, ajánlom a Novarán megjelent beszélgetést a két szerzővel, én is itt fedeztem fel a kötetet.