Az "áldozatiság" mint politikai zsákutca
Ezúttal érintőlegesen az olimpiai bokszról is szó lesz ;)
Mi mind egyéniségek áldozatok vagyunk. Legalábbis így tűnhet, ha ránézünk a kortárs társadalmi nyilvánosságra Európában és Észak-Amerikában. Pontosabban arra, hogy a különböző intézményes és nem-intézményes, kollektív és individuális szereplők hogyan fogalmazzák meg a gondjaikat, vágyaikat, sérelmeiket, célkitűzéseiket. Hogyan beszélnek a társadalomról - úgy általában.
Úgy látjuk, hogy a társadalom alapvetően az a hely, ahol áldozattá válhatunk, viktimizálódhatunk (tuti, nem létezik a magyar nyelvben ez a szó). Vagyis a társadalom az a hely, ahol elkövetők leselkednek ránk. Az történik tehát, hogy személyközi és társadalmi viszonyainkat egyre inkább az áldozatiság fogalomkészletével, szóhasználatával meséljük el.
Még olyan helyzetekben is, amelyekről azt gondolnánk, kifejezetten ledobják magukról az ilyen értelmezéseket. Itt van például a boksz, egy sporttág, ahol (azt hiszem) szabályozott keretek között két ember üti egymást, fizikai sérüléseket okoz egymásnak. Ebben a relációban a fizikai erőszak - amely amúgy minden más viszonyrendszerben egyezményesen elfogadhatatlan, sőt a súlyosabb esetekben (gyilkosság, súlyos testi sértés, családon belüli erőszak) kifejezetten elő is hívná az áldozatiság szótárát - itt-most egyezményesen elfogadott, a benne részt vevő emberek, a bokszolók nemcsak ennek tudatában, de kifejezetten ebből a célból jönnek össze.
Ám ahogy a párizsi olimpián ringbe szálló algériai bokszolónő és magyar versenytársának esete mutatja, ez a reláció is elmesélhető az áldozatiság fogalmaival. Egyenesen versengő áldozatiságokat látunk, hiszen az algériai bokszolónőt a közösségi előítélet, megszégyenítés, kirekesztés és gyűlölet áldozataként tételezi rengeteg megszólalás, miközben más megszólalók a magyar bokszolónőt mint a férfiak nőkkel szembeni fizikai fölényének áldozatát, illetve a nyugati liberalizmus szexuálpolitikájának áldozatát keretezi. Sőt, ahogy ez a Magyar Nemzet headline példázza, a kétféle áldozatiságdiskurzus egyszerre is aktiválható:
Az egész áldozatiság téma nagyon összetett és gigantikus filozófiai és társadalomtudományos irodalma, illetve fantasztikusan gazdag művészeti reprezentációja is van. És tagadhatatlan, hogy vannak olyan társadalmi viszonyok, amelyek joggal írhatók le ebben keretben: létezik például olyan, hogy valaki gyilkosság, rablás, gázolás, szexuális kényszerítés vagy még sok másik bűncselekmény áldozata lesz. Az áldozat különleges bánásmódot, fokozott védelmet és jóvátételt, kárpótlást érdemel, az elkövető megvetést és felelősségre vonást.
De akkor mégis miért szokták ezt az egészet kritizálni? Miért mondja azt ennek a levélnek a címe, hogy politikai zsákutca?
Ennek végiggondolásához most két viszonylag friss podcastot szeretnék behozni.
Lassan egy hónapja vettük fel, nemrég publikáltuk az Éber Márk szociológussal közösen vitt podcastunk, a Mi a teendő? legfrissebb adását. A téma a magyar társadalomról és az Orbán-rendszerről való beszéd megkerülhetetlen motívuma, a klientelizmus volt, vendégünk pedig két szociálantropológus, Kovai Cecília és Pulay Gergő.
Ez a téma önmagában is érdekes, de most mégis egy kvázi mellékvágány miatt hozom ide, pontosabban egy kitérő miatt, amelyet Gergő tesz, és amelyben előkerül az áldozatiság kérdésköre is. Ezt a részt külön kivágtam.
Több dolog miatt is nagyon érdekes, amiket itt Gergő mondd. Egyrészt mert nagyon frappánsan írja le, hogy a szociálantropológia és tágabban a társadalomtudományok szempontjából milyen értelemben problematikus az áldozatiság paradigmája. Abban az értelemben, hogy túlfolyik önmagán és gyakorlatilag bármilyen egyenlőtlen vagy hierarchikus viszonyt elkezd leírni. (És hát a viszonyaink túlnyomó többsége, sajnos, ilyen.) Mindez értelemszerűen rontja a tudomány feltárói, megértői, elemzői precizitását - ami azért mégiscsak az alapvető funkciója lenne neki…
Ahelyett, hogy minden egyenlőtlen viszonyra ráhúznánk az áldozat-elkövető fogalompárt - javasolja Gergő -, inkább azt próbáljuk meg felfejteni, a hétköznapi társadalmi gyakorlatban miért tételezünk bizonyos egyenlőtlen viszonyokat, cseréket, interakciónak igazságosnak és igazságtalannak, vagyis hogyan jön létre, milyen nagy struktúrák keretében, az emberközi cseréinkhez, interakcióinkhoz kapcsolódó moralitás, mint hétköznapi gyakorlat, praxis.
A másik podcast, amit ajánlani akarok, az a kedvenc angol nyelvű podcastom az Aufhebunga Bunga viszonylag friss adása, amelyben Eva Illouz szociológus, az érzelmek mint társadalmi jelenségek talán legnagyobb kortárs kutatója (akit amúgy, bevallom, olvasni jobb, mint hallgatni 😔 )
Az adásban szóba kerül az áldozatiság ilyen fajta társadalmi túlterjeszkedése is, annak negatív hatásai is. A tételmondatokat nagyjából összefoglalja ez a kis montázs:
Két nagyon fontos állítás hangzik el:
Az áldozatiság egyszerűen túl erős határokat húz ember és ember közé, amely nemhogy facilitálná, de egyenesen ellehetetleníti a társadalmi viszonyaink újratárgyalását, megjavítását, elmozdítását egy olyan irányba, amely minden érintett fél percepciójában méltányosabb, igazságosabb.
Az áldozatiság társadalmi diskurzusainak burjánzása aláássa az áldozatiság komolyan vehetőségét, azt az érzetet erősíti a szemlélőben, hogy valójában nem tiszta, rejtett érdekek fügefalevele, eszköze.
A második pontot én sokkal radikálisabban fogalmaznám meg. Az áldozatiság nem csupán azt a látszatot kelti, hogy ki nem mondott érdekek érvényesítésének az eszköze, hanem valójában a kortárs kapitalista társadalmaink egyik központi érdekérvényesítési diskurzusa, eszköze.
Az érett (kései?) neoliberalizmusban, amelyben élünk, a piaci fundamentalizmus széttrancsírozta mind a társadalmit, mind a politikait: nem vagyunk képesek társadalomban gondolkodni, amely több lenne a részei összegénél, illetve nem vagyunk képesek a politikát a közös érdekek és a közjóról alkotott közös víziók mentén szerveződő kollektív aktorok küzdelmeként látni.
A neoliberális szubjektum számára nincs olyan dolog, hogy társadalom, a politika pedig nem a közjó konfliktus és kompromisszum általi kikristályosítása, hanem a konfliktus tagadása, és ezáltal a társdalom bizonyos csoportaihoz köthető követelések és értékek legitimitásának tagadása. Hiszen mi más a technokrata kormányzás, mint a nagytőke és a vele szövetséges professzionális-menedzseri osztályok érdekeinek és értékeinek totalizálása, egyetlen helyesként való beállítása? (Vö: technokráciában helyes és helytelen döntés van, nem pedig ennek vagy annak kedvező/ártó döntés.)
A neoliberális antipolitika korában a követelések megfogalmazásának, az érdekek érvényesítésének, tehát a political claims-making-nek csak kevés legitim módja van, és a traumabeszéd, az áldozatiságbeszéd egy ilyen módszer. Ez sajnos prostitulja a valódi áldozatiság értékét (ld. Illouz fent + ha minden áldozatiság, akkor valójában semmi nem az); de másrészt lehetetlenné teszi a valódi politika visszatérését: azt, hogy az egyének kollektív politikai cselekvővé szerveződjenek, értékeiket a közjó és az egyetemesség referenciarendszerében artikulálják, és transzparensen megküzdjenek értük.
Ehelyett az áldozatiság egy kifejezetten antipolitikai érdekérvényesítési mód, hiszen startból kizárja a megvitathatóságát, alku tárgyává tételét.
Bár jellemzően a magukat baloldalinak nevező progresszíveket szokták vádolni az áldozatiság túlhasználatával, valójában egyformán használja minden politikai pólus, a régi és új jobboldal is. De számomra kétségtelenül a baloldali verzió a szomorúbb. Hiszen az alapvető emberi egyenlőség, szabadság és méltóság nem fontosabb annál, hogy csupán egyéni érzelmi zsarolással, individuális emocionális sérelmekre való hivatkozással próbáljunk meg érvényre juttatni őket?
U.I. Tegnap megjelent egy szövegem a kiváló Gemist substacken a katalán függetlenségi politika kifulladásáról. Magyar nyelvű hírlevél-ökoszisztémában a Gemist az egyik legjobb dolog, mindig olvasom, megéri előfizetni rá!
